Drága Bolgár Úr!

Mint tudja, rendszeres hallgatója vagyok rádiós műsorának. Ne kérdezze,  miért!

Azt sem tudom, miért épp most szakadt el a cérna.
A múlt héten Ön mélységesen felháborodott azon, hogy interjúalanya, Balogh Zoltán, a parlament emberjogi bizottságának elnöke arra mert “vetemedni”, hogy a kabátlopásról azok tagadóinak ismét bemutassa az eseményről szóló videofelvételt, hátha épp ez lesz az a szép nap, amikor a felek közösen világosodnak meg arról, amit az egyszerű ruhatárosok már rég tudnak. Még szerencse, hogy éber szlovák kollégái e tragédiát jó érzékkel elkerülve még lámpaoltás előtt lóhalálában elhagyták Budapestet, ahová azért érkeztek, hogy elmagyarázzák nekünk, értetlenkedő, szemünknek hívőknek, hogy Dunaszerdahelyen semmi nem történt.

Ön, Drága Bolgár Úr, habozás nélkül állt a bűnüket ellenünkre tagadók mellé. Szélkakasnak ott volt Szili Katalin, bár van az embernek belső iránytűje is.

Ön szerint a holokauszttagadás támogatása a hazugság támogatása? Aki azokat támogatja, akik a dunaszerdahelyi atrocitásokat tagadják, az szintén a hazugságot támogatja? Hol a különbség?
Merjünk kicsik lenni. Kisebbek a nálunk kisebbeknél is. A legkisebbet se bántsuk, s főleg ne holmi igazságokkal, mert még megsértődik. S lám, meg is sértődött.

Ha egy testvért megölnek, miért családjának kell tiszteletben tartani a gyilkos érzékenységét?
Ön  szerint mindig az áldozatnak kell kényelmetlenül éreznie magát? Ebben az  esetben (is)  nekünk, magyaroknak?
Kényes kérdés?

Európában hatvan éve emlegetnek fel naponta (óránként!) egy kényes kérdést. Egyszer  sem  hallottam Önt, Drága Bolgár Úr, emiatt  tiltakozni. Vagy  emiatt  nem illik?  Vagy  CSAK emiatt  nem illik?  Soha nem hallottam Öntől, hogy a holokauszt ránk zúdított képein, a hegyben álló csont sovány tetemek fotóin, könyvek garmadán, dokumentum- és  játékfilmek tömegein keresztül folyamatosan megsértett érzékenységünk miatt akár  csak  egyszer  is  tiltakozni méltóztatott  volna. Hatvan, mondom hatvan éve.

Esetünkben egy pár perces emlékeztető videofelvétel lejátszásának HÍRÉN bőszült fel.
Ön azt mondja, hallgassunk. Hallgassuk el az igazságot. Ha hallgatunk, ha elhallgatjuk a tényeket, azzal a megbékélést szolgáljuk.

Hatvan éve hallgatjuk ezt. Hatvan éve mi hallgatunk. Hatvan éve hallgatunk, Bolgár Úr! Megbékéltek már?
“Mondjátok el  fiaitoknak”. Mi is elmondhatjuk fiainknak?
Most persze búgó hangján azt mondja, hogy a holokauszt az egészen más. Annak felszínen tartása  semmi szín alatt nem nevezhető provokációnak, és csak nevelő szándék áll mögötte.

Nos, úgy  tűnik, szlovák barátaink nagyon nem szeretik a nevelést (az oktató filmektől kimondottan  menekülnek). Ha nekik joguk van nem szeretni, akkor mi miért szeressük? Hisz Ön is provokációnak tartja a másik arcába vágni annak vélt vagy valós bűneit?

Ön szerint, Drága Bolgár  Úr, mi a provokáció definíciója, és mi a nevelésé? Mi a nevelés célja?
Melyik gyerek makacs és melyik kitartó?
És akkor Balogh Zoltán makacs vagy  kitartó? És Bolgár György? Makacs vagy  kitartó?
Ki dönti ezt el?

Hannah Arendt írja a totalitarianizmus berendezkedéséről, hogy abban a hatalmon levők szabják meg hol az igazság. A kiválasztott  kevesek definiálják az igazságot. De ki választotta  ki a  kiválasztottakat?
És Önt, Édes Bolgár Úr?

Kant pedig arra szólít fel, hogy senki másnak ne tegyünk olyat  amit magunknak nem kívánunk.
Ön talán hisz a dekonstruktív posztmodernista elméletben, mely szerint a kultúrákhoz kötődnek az értékek, és ezek mint olyanok, nem általánosak, hanem relatívak? Az univerzális értékek tagadása folytán a respektus és a dialógus is okafogyottá válik egyes kultúrák és az ezekből fakadó vélemény között? Akkor viszont mi értelme van a dialógus erőltetésének (az Ön műsorának!), ha feltételezzük, hogy az értékek relatívak?

Vagy inkább azt a nonkonzekvencialista elvet képviseli, amely szerint a legfőbb érték az ember, s általános értékek határozzák meg az egyének cselekedeteit és a kultúrák egymáshoz való viszonyát?
Netán konzekvencialista módon abban hisz, hogy a többség boldogságának elérése érdekében fel kell áldozni a kisebbségeket?

Az egyes emberek, avagy a csoportok, kultúrák számítanak?
Ha a holokauszt elfogadása, az igazságtalanság elutasítása az univerzális emberi értékrend része, akkor az értékrend kulturálisan nem relatív.

Ebben az esetben a szlovákiai magyarverés ugyanígy univerzális értékelést kíván, mert hasonló szituációban nem alkalmazhatunk két  különböző, egymásnak ellentmondó etikai megközelítést, ha úgy tetszik kettős mércét. Különösen nem “független” újságíróként.

A nürnbergi perekben igazságközpontú elvek alapján születtek az ítéletek. Ezek nyilván Ön által is követendő és nagyrabecsült elvek. Ugye abban egyetértünk, hogy nincs más tisztességes út.

S ha már  itt tartunk.
Obama elnök a múlt héten kijelentette, hogy nem kívánja vizsgálni a Bush-kormány alatt  elkövetett Guantánamo Bay-i embertelenségeket, kínvallatásokat, melyeknek képei bejárták a világot, s melyek között nem egy meztelen foglyokből álló gúlát ábrázolt. Csak ezekben még éppen éltek az emberek.

Az elnök arra hivatkozik, hogy az elkövetők a legfelsőbb vezetők tudtával és jóváhagyásával cselekedtek. Adott esetben parancsra. Ilyet hallottunk már a történelem során.

Obamának szíve joga ezt mondani. Önnek viszont, Drága Bolgár Úr, kötelessége harsányan tiltakozni. Kötelessége lenne. Lassan egy hetes a hír.

Dr. Beszéljük Meg, várom a felháborodását.

Szilágyi Ákos
New York
(www.SzilagyiAkos.com)